Világok harca: légy pozitív, vagy ne légy pozitív?

Háh! Formabontó kérdés ezt kérem szépen, amelyben két világ találkozik. Az egyik oldalon az idill-harcos, mindent csak rózsaszínben látni hajlandó, elvakult hozzáállás, a másik oldalon az örök kritikus, a köpködő-csoffogó, ám szintén szemellenzős attitűd. Na igen.. Már megint az a bizonyos pólusosság. Most akkor melyik is volt előbb a baromfiólból..?
Jómagam mindkét végletet megjártam ilyen, vagy olyan módon. Voltam úgy, hogy igyekeztem mindent csak pozitívnak látni, és csak a pozitív dolgokra fókuszálni az életemben. Akkortájt, amikor így tekintettem a világra, hittem benne, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek.
Aztán, ahogy haladtam előre a fejlődés útján, rá kellett jönnöm, hogy EZ a világ nem így működik. Az első ébredési pont ebből az álomból az volt, amikor elmondták nekem, hogy az élet nem csak habostorta, és a rossz dolgok ugyanúgy az egész részei, mint a jók.  Jól is tettem, hogy erre ráébredtem, mert ennek a felismerésnek az eredőjeként múlni kezdett az akkor még engem vadul sanyargató depresszió (vagy valami ilyesmi).
Mindeközben folyamatosan tágult a világlátásom, és egyre immunisabb lettem a felszínes dolgokra. Az addig elegendő minimál-szlogeneket kezdte felváltani a minőségi tudásra való szomjúhozás, és kezdett kialakulni bennem egyfajta kritikai érzék. Elkezdtem megérteni azoknak az álláspontját, akik a „légy pozitív” érv ellen (illetve maga a témakör szelleme ellen) voltak, és tudtam velük azonosulni. Beláttam, hogy a „pozitív” oldal képviselői hajlamosak az ideologizálásra, a racionalitástól való túlzott elrugaszkodásra, ami kiváló táptalajt adott a bírálók hadának.
Mindemellett ekkor már azzal is tisztában voltam, hogy a kritika, mint olyan -amellett, hogy a kultúra szövetének egy fontos alkotóeleme- nem a teljesség útja: mert aki valamit bírál, az szubjektív, tehát nem látja az egész képet, csak a maga részéből indul ki.  Ha időközben nem találkoztam volna azzal a hozzáállással, amit nevezzünk most az egység filozófiájának, akkor lehet, hogy kétségbe is estem volna.
Mert mindkét oldalnak igaza van- a maga szempontjából.

És most akkor én hová álljak...?

Alap-kérdés, e témában is.
Na és akkor most lehet, hogy érdekes lesz, amit mondok, de szerintem nem érdemes egyik oldalra sem állni. Érdekes, de valamennyire logikus is. Mert ha én megértem mondjuk Irént, miért áll hozzá szerfelett pozitívan az élethez, ám közben megértem Ignácot is, aki őt ezért hülyének nézi, akkor hogyan tudnék bármelyik oldalra is egyértelműen odaállni?
Hát jó szívvel sehogy.
Ezen a ponton el tudnám vinni a témát nagyon elvontba, és megfoghatatlanba, ezért igyekszem tömören és érhetően fogalmazni.

Számomra a nem ítélkezés útja a legteljesebb az összes közül, amin idáig jártam.

Bár a világban nem tudunk nem ítélkezés nélkül létezni (gondolom én most), de ha időről-időre képesek vagyunk kiszakítani magunkat ebből a rettentő megosztottságból, ami manapság körülvesz minket, azzal olyan levegőhöz juttatjuk magunkat, amit csak pszichikai szinten vagyunk képesek felvenni.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy sem a pozitív, sem a negatív dolgoknak igyekszem nem nagy jelentőséget tulajdonítani- hanem megélni mindent olyannak, amilyen. Ez lehet, hogy elsőre sótlannak tűnik, de nagyobb erő van benne, mint az gondolnád. Olyannyira, hogy a spiritualitás és a tudomány ezen a ponton mára összeért, és a pszichológia jelenleg a nem ítélkezés állapotát tartja a tudatosság csúcsának.
Megélni a dolgokat olyannak, amilyenek.
Egyszerűnek hangzik, de így tenni már nem olyan könnyű.
Viszont megéri gyakorolni- meg a mestert is ez teszi ugyebár.


Forrás:

- a „mindfulness” témaköre a pszichológián belül
- a meditáció témaköre a spiritualitáson belül
- Eckhart Tolle – A most hatalma
- Lao-Ce: Tao te King