A mai estén egy hosszas beszélgetésem volt egy régi barátnőmmel. Nevezzük őt innentől Lillának.
Szóval Lilla- épp úgy, mint sok nőtársa napjainkban- párkapcsolati vívódásokon megy keresztül. A 20-as évei közepén jár, tele élettel, tervekkel, álmokkal. Viszont csakúgy, mint sok nőtársának manapság, a párkapcsolatai sorra vakvágányra futnak. 
Pedig ő minden megtesz, kibír, eltűr azért, hogy a dolog működjön. Enged a 48-ból. A párja (?) pedig újra és újra átlépi azt a bizonyos határt, amit egyik félnek sem szabadna átlépnie, és folyamatosan megsérti, megbántja őt. Nem figyel rá, mindig csak magára gondol, és abszolút nem akarja (nem képes) átérezni a nő helyzetét. Lilla pedig a kapcsolat jó részére hivatkozva lenyeli azokat a dolgokat, amik bántják őt- annak reményében, hogy egyszer minden jóra fordul, hiszen senki sem tökéletes, és mindenki változik.
A dolog odáig jutott, hogy Lilla legyőzöttnek érzi magát a férfi (?) mellett, és teljes kilátástalanságba borult.
Mivel sorra kudarcokat vallottak az eddigi kapcsolatai, ezért már egyre kevésbé hisz az "igaz szerelemben", a nagybetűs kapcsolatban, melyben férfi és nő egyenrangú partnerként élnek egymással, az élni és élni hagyni elv mentén, szeretetben, megértésben, boldogságban.
Nem csoda, hogy megcsömörlött a sok negatív tapasztalattól.
Egyébként elmondása szerint ő vágyik rá és akarja, hogy legyen mellette egy férfi, akivel megoszthatja az életét és az élményeit. Ez a két szó megütötte amúgy a fülemet: vágyik és akar.
A kialakult helyzetet most nem elemzem. hanem -szokásomhoz híven- a dolog gyökerét vizsgálom meg.
Párkapcsolati témában az első, és legfontosabb elv a következő: 

Harmónikus párkapcsolat két olyan ember között jöhet létre, akik önmagukban egészek; 
vagy olyanok között, akik bár nincsenek rendben bizonyos tekintetben, de a fejlődés elvét szem előtt tartva élik az életüket, és a párkapcsolatukat. 

Az olyan gondolatok, mint "kiegészítjük egymást" csak részben helytállóak, és félrevezetőek lehetnek. Mert a kérdés az, hogy ha nem vagy rendben magaddal, ha nincs benned béke a saját dolgaidat illetően, az életeddel kapcsolatban, akkor miért gondolod azt, hogy ezt egy férfi / nő megadhatja neked?
Itt most nem arról az összhangról beszélek, ami egy férfi és egy nő között természetes módon alakul ki, ha rendben van a kapcsolatuk, hanem arról az űrről, amiről azt feltételezzük, hogy egy férfi / nő majd betölti azt. (Persze idővel kiderül, hogy ez tévút, és akkor ez a folyamat továbbléphet arra a szintre, ami a világ bajainak nagy részét teszik ki: a felelőtlen gyerekvállalás szintjére, ahol a szülő -többnyire az anya- azt gondolja, hogy az űrt biztosan az okozza, hogy még nincs gyermeke. Nosza csináljunk egyet apjuk! Azt lesz, ami lesz! Hát ebből vannak a tönkrement házasságok, és a borzalmas gyermekkorok, csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. ...)
Szóval a párod nem fog semmilyen űrt betölteni azon a részen, ami a te felelősségi területed: mégpedig a dolgaid. Hogy milyen dolgaid? A saját példámból merítve, mondjuk ezek:
 
- Egészség - > Étkezés / Edzés
- Hivatás
- Kapcsolatok

Tehát a fontos területek.
Hogy is vagy te ezekkel?
Ja, hogy igazából sehogy?
Hogy tré kajákat eszel? 
Hogy mozogni kéne, de inkább megnézek még egy sorit?
Hogy meg kellene keresni, hogy mi is érdekel igazából?
Hogy kommunikáció? Fejleszteni? Ezt hogy érted?

Aztán pedig rögtön beleszaladsz az első manus karjaiba, vagy lehorgonyzol az első nő mellet, aki valamiért elbűvöl téged, és te a szerelem illúzióját kergetve eltűrsz mindent "mocskot" tőle- csak hogy egy kicsit boldog legyél.
Szerintem ez a könnyebbik út.
Persze, kívülről könnyű okosnak lenni, és hidd el, nekem is megvannak a magam továbblépési pontjai az életemben, amiket idáig nem tudtam sikerrel venni. De nem ringatom magam álomvilágban (már), és pontosan tudom, hogy ha kiegyensúlyozott életet szeretnék teremteni magamnak, akkor ahhoz folyamatosan, kitartóan, és tudatosan kell dolgoznom magamon, és azokon a területeken, amik nekem fontosak.
Ez egy nehéz feladat.
De az életben a nehéz dolgoknak van csak olyan foganatja, ami többé, jobbá, és erősebbé tesz bennünket.
A könnyű út az átlagembernek van. Eredménye: közepes élet, egy tucat megalkuvással, és önmarcangolással.
A nehéz út a tudatos emberek sajátja. Eredménye: olyan lelki nyugalom, ami csak az erőfeszítésből fakad. Újra és újra kitartóan dolgozni magadon- mert tudod, hogy a küzdelem az, ami számít. A plusz körök. A tudat, hogy megtettél mindent, ami tőled telt.

Szóval harmónikus párkapcsolata annak lehet, aki önmagával rendben van. 
Két ilyen hozzáállású ember kapcsolata sem az örökös felhőtlen, rózsaszín szerelemről szól. Náluk is vannak pontok, amiket érdemes csiszolniuk. Mert mindenkinek van hova fejlődnie. De nekik legalább nem kell a civakodás, a meg nem értettség, a megbántottság mérgező köreit lefutniuk, mint a párkapcsolatokban élők nagy részének manapság.