Kedves olvasó!

Fontos témával érkeztem ma a monitorodra.
Egy olyannal, ami életünk megannyi területét érinti- ennek ellenére bántóan keveset hallhattunk idáig róla a mai magyar médiában- holott, ez egy meghatározó kérdése az életünknek.
Vettem a bátorságot, és elővettem a „fontos” szót, mert úgy gondolom, dukál a témához.

Ez pedig a stílus, ahogyan egymással beszélünk.

Ha lehet ma a magyar közéletben, kultúrában olyan pontot találni, ami szemmel láthatóan fertőzi az emberek egymáshoz való viszonyát, kötődését, akkor az az egymás közötti kommunikáció hangneme.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kényes terület, melynek szálai mélyen gyökerezhetnek népünk történelmében, ezáltal rengeteg sérelmet hozhatnak a felszínre- akár benned is. Ám érdemes vele foglalkozni, mert ha ebben sikerül előrelépnünk, azzal elindulhatunk / tovább haladhatunk azon az úton, mely minket magyarokat, nemzeti béklyóink lerázásának rögös útján vezet előre. (Avagy elhagyni azt a mostanában magyarosnak mondott mentalitást, amire sokan utalnak.)

Az egymással való kommunikációnk egyik alappilére a másikhoz való hozzáállásunk.
Megpróbáltam kihagyni az egyenletből a viszonyunkat önmagunkkal, de ez nem fog menni. Merthogy amiként az emberekkel viselkedünk, és úgy általában ahogyan az életben megnyilvánulunk, az annak a kinyilatkoztatása, amilyenek mi magunk vagyunk. Amit az életről, a dolgokról, önmagunkról gondolunk. És sajnos amit -mondjuk- a közéleti viták nagy részéből, vagy az ezeket kísérő fórumos hozzászólásokból, vagy akár az átlagember beszélgetéseiből egyértelműen kihallhatunk, az a sértődöttség.
Őszintén megmondom, néha fájdalommal tölt el azt látni, ha az emberek között nincs valódi kommunikáció. Lépten-nyomom sérült, sértett embereket látok, akik a saját szenvedéseiket a másik legyőzése által próbálják kompenzálni. Ezeknek a sértődöttségből beszélő embernek az alap-hozzáállása: nekem van igazam. Ezzel a hozzáállással mennek bele a beszélgetésekbe, a vitákba, amiknek se eleje, se vége, mert mindenki csak a magáét hajtogatja. Meg sem próbálják mélyebben átélni, és átérezni a másik nézőpontját, vagy abba belegondolni, hogy a másik embernek ugyanúgy igaza van, mint nekik.  Mert mindenkinek igaza van- a saját szemszögéből.
Azzal, hogy a másik embert megítéljük, nem csak hogy beskatulyázzuk őt, de teret sem hagyunk neki, amitől ő fojtogatva érzi magát. (A napokban épp egy olyan ember beszélt erről, aki amúgy eléggé kiegyensúlyozott személy. videó itt ) És ez sajnos nem egyszeri jelenség. Ez annak a fojtogató légkörnek az egyik pillére, ami idáig Magyarországon, és a magyar emberek között uralkodott.

Ennek a hozzáállásnak a megkeményedett tojáshéját hivatott megkopogtatni ezt az írás.

Nem tudom, mióta tart ez a folyamat. Az sem lényeges, hogy miért alakult így a dolog. A fontos az, hogy ez van, és ezzel érdemes valamit kezdenünk.
Méghozzá neked, kedves olvasó.

Te vagy a kommunikáció modern magyar úttörője. Kultúránk felemelője. (Nem vicc.)

Ha sikerül elvonatkoztatnod a saját nézőpontodtól, és képes vagy figyelni a másikra, akkor minden rendben van. A figyelem, mint olyan, egy elég széles skála, amely az épphogy-jelen-vagyok állapottól a mély empátián át a teljes önátadásig vezet; megtanulási folyamata időt, energiát igényel. Több embert ismerek, akik azt állítják magukról, hogy ők figyelnek, csak azzal nincsenek tisztában, hogy mennyire (felszínesen). Ám minél többet gyakorolja az ember, annál jobb lesz benne (mint minden másban is). Minél mélyebb és tisztább a figyelem, annál jobban képes kibontakozni a másik, annál kevésbé lesz ellenálló, mert te teret adsz neki, és nem állsz ellen neki a saját gondolataiddal, az (érték)ítéleteddel. És minél inkább a figyelem válik az alap-értékeddé, annál békésebbé válsz, olyan emberré, akire társadalmunknak most szüksége van. Olyan emberre, aki nem (csak) a saját igazát mondja, hanem aki megérti a másikat, tiszteli őt, és a figyelmén keresztül az elfogadás érzését erősíti benne.

Világos, hogy ez egy nehéz folyamat. Magam is ezen az úton haladok, és nekem is vannak olyan pontok az életemben, amikben fejlődnöm kell. De ez rendjén van, nem kapjuk az erőt csak úgy ajándékba. Dolgoznunk kell érte.

Változnod kell érte.

Neked kell a változásnak lenned, neked kell változást hoznod a világba. Senki más nem fogja ezt megtenni helyetted.
Valóban, egyedül vagy, és egy fecske nem csinál nyarat.
De két fecske...?
Ha átérzed ennek a témának a fontosságát, és képessé válsz a valódi kommunikációra, a valódi figyelemre?
...és ezzel akarva-akaratlanul példát mutatsz mindenkinek, akivel csak találkozol?
Akkor több fecske..?
Több fecske már csinál nyarat, nemde?
És ha már itt van egy egész fecske-csapat, akkor már közeleg a nyár, nemdebár?
Ki tudja: lehet, hogy az mindig is itt volt körülöttünk. Csak idáig nem a jó dolgokra fókuszáltunk.