Ma megkaptam az fészbuk oldalra az első levelet, ami egyenesen egy kiáltás volt a segítségért; egy hölgy írt - hívjuk őt Melindának. Mielőtt a tárgyra térnék, leszögezem, hogy nem vagyok pszichológus, és nem az a célom az oldallal, hogy bárkit is tanácsokkal lássak el. Viszont ha valaki kérdéssel fordul felém, annak segítek.
Az írását azért nem másolom be ide, mert az hosszúra sikeredett, és csak a konzekvenciákat jegyzem le, mintegy kiindulási pontként.

A hölgy 40 év körüli, és mint a címben is írtam, kétségbe van esve- ugyanis egyre nagyobb teherként érzékeli azokat a dolgokat, amik körülveszik őt. 
Szenved.
Hatalmas lelki teherként éli meg azt, hogy nem úgy alakul az élete, ahogy ő azt elképzelte.
Nem érti, miért nem kapja meg azt, amit akar, amire vágyik.
Úgy érzi, mindent megtesz, ami tőle telik- mégsem kap vissza cserébe semmit az élettől.
Vágyik egy párra, aki felemeli, és meggyógyítja őt.

Szerencsére feltette a levelében a legfontosabb kérdést:

"Hogyan lehetne ebből kikerülni valahogy?"

Kerülve, és figyelmen kívül hagyva a mélyebb tudati dolgokat (amik már a pszichoterápia témakörébe tartoznak) a következőket írtam neki. Válaszom terjedelmesre sikeredett, de spontán írtam, és hagytam, hogy úgy jöjjenek ki belőlem a dolgok, ahogy. Nem állítom, hogy a válaszom megoldás az élet gondjaira, de nekem bevált.

"...Tudja hölgyem, egy olyan ember gépeli most Önnek ezeket a sorokat, aki szintén rengeteg, sőt tengernyi szenvedésen ment keresztül- hol mások, hol a saját hibájából. Ezt a kérdést én is feltettem magamnak ezerszer... Kívántam, bárcsak elmúlna a szenvedés, és hogy választ kapjak a kérdéseimre. Kívántam magamnak egy szebb, felszabadultabb életet, mint amim volt. Szenvedtem attól, amilyen életem volt, és amilyen voltam (belül). Voltak persze jó pillanataim is, de a rossz pillanatok teljesen letaglóztak. Nem tudtam, ki vagyok, merre menjek, mit csináljak, és nem értettem, miért kell ennyit szenvednem. Évekig vártam valamire, vagy valakire, aki megmondja nekem a tutit; egy gondolatra, amitől megvilágosodok, és amitől felszabadultan élhetem az életemet- azok nélkül a gondok nélkül, amik körbevettek (amikkel körbevettem magam.) Később kiderült, vágyálom volt a megvilágosodásra várni, de ezt ma már nem bánom.

2010 nyarán belépett az életembe valami, ami teljesen átalakította a világomat- igaz, ehhez több év kellett. Azon a nyáron találkoztam ugyanis az önfejlesztés témakörével, illetve filozófiájával, és olyan emberekkel és példákkal, akik és amik örökre megváltoztatták az élethez való hozzáállásomat. Elhitették velem azt, hogy én vagyok a felelős az életemért és a körülményeimért, és ha akarok, változtathatok rajtuk. Én meg ezt elhittem nekik (mert hinni akartam). Elkezdtem könyveket olvasni, és a fejlődés szellemében élni.

A gyatra kezdetek után haladásom görbéje egyre meredekebben emelkedett felfelé amellett, hogy mélypontok továbbra is voltak az életemben (és vannak a mai napig- ezeket nem lehet kikerülni. Fel lehet viszont építeni egy olyan hozzáállást, egy olyan életfilozófiát, ami biztos alapként szolgál minket az utunkon). Szóval időről-időre pofára estem, és elvesztettem a hitemet magamban, de aztán újra és újra felálltam, és csináltam a dolgaimat. Mára eljutottam oda, hogy teljes mértékben vállalom a felelősséget az életemért, és abban minden történésért; a jövőmért, a környezetemért, a hangulatomért, a hozzáállásomért a dolgokhoz. Hála ezért azoknak az embereknek, akik utat mutattak nekem, és akiknek elhihettem, hogy létezik egy szebb és jobb élet- csak rajtam múlik, hogy elérem-e.

Kérem most vonatkoztasson el mindentől, ami jelenleg Önt körülveszi. Nem számít sem az, hol él, nem számít, hogy ápolja az Édesapját, és nem számít, hogy hol van az Ön gyógyító lovagja, aki valahol nyargal Ön felé a fehér paripán. Tehát most csak Ön van.
Megszületett pár évvel ezelőtt, most ott tart, ahol, és nemsokára (remélhetőleg minél később, egészségben, nyugodalomban) visszatér oda, ahonnan jött (nevezzük úgy: a túlvilágra).
De Ön micsoda? Mi is valóban Ön?
A földről feltápászkodott maki? Vagy az égből alászállt angyal? Nem tudjuk. Egy biztos: Önnek van egy teste. Ezentúl az is világos, hogy Önnek vannak gondolatai- és ebben egészen biztos vagyok- lévén, hogy azokat ma többször is elolvastam.
Gondolatok...
Milyen jelentéktelennek tűnnek, és mégis mennyire fontosak... Leszámítva az örökséget, amit a szüleinktől hozunk, a gondolataink alakították az életünket olyanná, amilyen. (Körülmények még mindig az oldalvonalon, most csak Önről beszélünk.) És alakítják a mai napig. Sőt: a gondolataink határozzák meg azt, amilyenné a jövőnk válik.
Kérem most álljon meg egy pillanatra, és olvassa el többször is a következő bekezdést:

A gondolataink alakítják az életünket.

Van ennek egy pofás kis ábrája, hogy miként is- az ábra, amely kiválóan leírja, miként teremtjük meg a tapasztalatainkat (a jövőnket) a gondolataink által. Ez az ábra (felsorolásszerűen) így néz ki:
gondolatok -> állapot -> viselkedés -> következmények -> meggyőződés -> gondolatok -> állapot -> viselkedés -> következmények -> meggyőződés...
..és így tovább, újra és újra...
Gondolataink határozzák meg a hitrendszerünket, azt, ahogyan az élethez, az életünkhöz hozzáállunk. (A hit egyébként nem más, mint egy olyan gondolat, ami mélyen belénk ivódott.) Ez egy alaptörvény. Ha ezt idáig nem hallotta, vagy ha hallotta, de nem értett vele egyet, vagy nem érette, akkor most itt az ideje, hogy bevésse ezt magába:
A GONDOLATAINK ALAKÍTJÁK AZ ÉLETÜNKET.
Ebből következik az, hogy ha a gondoltainkat átalakítjuk, az életünk is megváltozik.
Logikus, nem?
Bár kissé száraz.
És nem annyira életszerű, mint mondjuk az, ahogyan Ön feláldozza magát az apja ápolásában, játszva a jó kislány szerepét.
Nem annyira életszerű, mint a mindennapi nehézségek, amikkel folyamatosan szembesül.
Nem annyira életszerű, mert nehezen megfogható.
De attól - hogy esetleg- a fenti gondolat Önnek még nem alap-filozófiája- az attól még így van.
És itt van az a pont, amiért írt, és amiért itt vagyunk:

Önnek hatalmában áll változtatni a gondolatain, tehát Önmagán- tehát az életén.

Időbe telik, és rengeteg energiába, de a lehetőség adott, ugyanis szabad az akaratunk. A kérdés az, hogy Ön ezt megértette-e, és ha megértette, akar-e változtatni? Mert az egyértelmű, hogy Ön mélyen azonosult a fájdalmaival és a szenvedéseivel. De higgye el, van kiút. Kemény folyamat, de van kiút. A jelszó: fejlődés.

Ezen az úton viszont Önnek egyedül kell végigmennie. A vágya, miszerint valaki eljön az Ön életében, és Önt felemeli, egy létező, és elfogadható gondolat, de nem a megoldás. Legalábbis nem az a megoldás, amit Ön keres. Mert én úgy látom, hogy Ön békét keres. Békesség pedig úgy fog kialakulni Önben, ha megtanulja kezelni azokat a dolgokat, amik ma Önt teherként nyomják lefelé. Ha megtanulja elengedni a dolgokat...
Az, hogy valaki eljön az életünkben, és betölti ezt az űrt, sajnos csak időleges megoldás.
Merthogy egyszer minden kapcsolat véget ér (vagy így, vagy úgy), és akkor megint ott leszünk, ahol korábban voltunk.
Vágyakozásban, akarásban, hogy kell valaki, aki felemel minket.
Aztán megint egy kapcsolat, és az megint véget ér.
És ismét a vágyakozás.
Majd megint egy kapcsolat.
...
Újra és újra ugyanazok a körök- már ki tudja, mióta...?
...
Miközben kihagyjuk a legfontosabb lépést:
lenni.
Olyannak, amilyenek vagyunk.
Tudatosan. 

Egyetlen valós kiút van: a fejlődés. Az önmegismerés. Egy olyan belső világ kialakítása, ami stabil alapként kísér bennünket az utunkon. Mert ha az ember rendben van, történhet bármi a külvilágban, ő nem fog összezuhanni, hiszen biztos lábakon áll a világa: önmagán alapszik. Nincs más kiút abból a helyzetből, amiben van, hölgyem. Csak a fejlődés.
Ebben hiszek.
Ezen a folyamaton mentem és megyek keresztül a mai napig. A folyamaton, amiben napi szinten harcolok magammal: a megszokásaimmal, a démonjaimmal; az egómmal. De megéri a harc! A küzdelmeim tettek azzá, aki ma vagyok. A nehézségeim nagy tanítóim az utamon. És tudja mit? Az Ön nehézségei is éppolyan tanítók Önnek, mint az enyémek voltak nekem. Ma még ezt valószínűleg nem látja, de kívánom, hogy egy nap Ön is érezze át ennek a gondolatnak a mélységét!"
..."A "nagyok" azt mondják, hogy nincs olyan pont, amikor azt mondhatjuk, hogy megérkeztünk (legalábbis az életben). Mindig lesznek új kihívások, új pontok, helyzetek, amikben fejlődni , változni tudunk- pont úgy, mint az élet. Ő is folyamatosan változik. Sosem ugyanaz.
Akkor mi miért nem változunk?
Miért nem tanították meg nekünk, hogy változni kell? Miért nem adtak jobb eszközöket (eszméket) a kezünkbe? Miért csak ennyit kaptam az élettől? Miért...?
Millió kérdés. A válaszokat mind keressük a magunk módján. Ahogy Ön is: "hogyan lehetne ebből kikerülni valahogy?" Remek kérdés. Igazából ez egy fontos kérdés. És én hiszek abban, hogy ha elékezik az ideje, akkor meg is találjuk rá a válaszokat.

Remélem, hogy levelem valamennyire kizökkentette Önt a világából, és ösztönözte Önt arra, hogy elinduljon a fejlődés útján!  Tudom, hogy nehéz Önnek. De ez ne szegje kedvét! És legfőképpen: ne adja fel, mert ha bedobja a törülközőt, meglehet, hogy újra és újra ugyanezzel a helyzettel kell szembesülnie- egészen addig, amíg meg nem oldja! Ehelyett arra biztatom, hogy vegyen egy mély lélegzetet, és határozza el, hogy a fejlődés útjára lép! Ha sikerül elköteleznie magát e mellett az elv mellett, sem lesz könnyű dolga. Idő kell, mire szárba szökken az önmagába befektetett munka (akár hónapokba / évekbe) De busásan megtérül! Képes rá, hogy megcsinálja! Hiszek Önben! Hajrá Melinda!"


Egy "felemelkedési" folyamat nyilvánvalóan jóval összetettebb annál, sem minthogy valaki pár sorban kész megoldást nyújtson. Nem adják azt olyan könnyen... De ez nem is baj. Tenni kell érte. Fejlődni.
Nem tudom, hogy ezek a gondolatok elegendőek lesznek-e Melindának ahhoz, hogy meginduljon. Mert ugye a mélyen bennünk lévő dolgok, a gyermekkor, az "élmények"- az alapprogram, ami által szemléljük a világot, ami irányít bennünket, elképzelhetetlen mértékben befolyásolja a gondolkodásunkat, ezáltal a hozzáállásunkat. 
De ez csak egy tény.
Az egyetlen kérdés: akarsz-e változni?
És nincs rossz válasz. 
Mindösszesen következmények.
Ha nem, akkor ugyanazokat a köröket fogod lefutni újra és újra.
Ha igen, akkor elindulsz előre azon az úton, amely a békesség felé vezet.
Nincs rossz válasz. 
Csak következmények.
Rajtad áll, melyiket választod.

Mint a bevezetőben is írtam, ez az én megoldásom. Nekem ez vált be: (eszközök).
Ha te is elakadtál, és nem tudod, merre-hogyan: ajánlom, olvass bele!